„...mert van álom, és van tisztánlátás” – énekelte a Bizottság egy korszakkal ezelőtt, és tényleg: ahogy a lányok Brad Pitt (vagy kinek ki) helyett végül a „szomszéd sráchoz” mennek feleségül, úgy vesz Porsche (vagy kinek mi) helyett végül a többség egy Swift-et, esetleg Focust, Astrát, 308-ast vagy épp Octaviát.
A folyamat valóban 100 különböző témában, 100x lejátszódik az emberek életében: a poszterautók és -nyaralások többnyire megmaradnak poszternek. A miértre egyszerű a válasz: mert az átlag attól átlag, hogy a többség oda tartozik, és ez mindene igaz. A poszterautókat csak a poszteremberek tudják megvenni, fenntartani, és közülük is kevesen tudják „kiautózni”.
Vannak, akik később kinövik a poszterautó iránti vonzalmukat, mások folyamatosan sasolják a különböző, szokatlan autókat az utcán, és a kocsmaasztalnál hosszan vitatkoznak sokszáz lóerőkről, miközben egy 15 éves kompakttal érkeztek, és persze vannak, akik tényleg megveszik ezeket az autókat, használtan vagy akár újonnan, de nagyon sokkal kevesebben.
Pedig a kicsi tucatautóknak számtalan erényük van. A fenntartásuk belefér a legtöbb keretbe, hiszen egy azonos funkciójú alkatrész árkülönbsége a luxus és a kommersz között akár 5-10 szeres is lehet. A nagy teljesítményű autó sokat fogyaszt, és drága alkatrészeket használ, hogy a nagy teljesítményével az úton maradjon, megálljon stb.
És most jön, amiért ezt a bejegyzést tulajdonképpen elkezdtük: ugyanis az eleve nagy teljesítményű autó nem ad szükségszerűen nagyobb élményt, mint az átlagos, csak nagyobb sebességnél teszi ugyanazt.
Persze, aki nem a vezetés élményét keresi az autózásban (legalább néha, egyedül), hanem egyszerűen a járműve segítségével akar dominánsnak, „alfának” látszani, annak a motorteljesítmény és a méret meghatározó lehet. Ők csak egyenesen akarnak gyorsan menni, azon a 200 méteren, lámpától lámpáig. Vannak aztán, akik egyszerűen közlekedni akarnak, és ez így van jól. Talán ezért van, hogy a kamionosok nem imponálnak az utakon, pedig lóerőben és méretben is abszolút topligás indulók, és a személyautós balesetekből is ők jönnek ki jól.
Ugyanakkor, aki vezetni szeret, az elsősorban azt a határt keresi, ami egy hajszállal van innen az autó képességein. Vagyis kihozza az autóból a lehető legtöbbet anélkül, hogy a kocsi károsodna (a kopás normális), és bárkinek vagy bárminek baja esne. Akinek ez rendszeresen sikerül, az igazán tud vezetni, meg kicsit szerencsés is, de minél több a tudás, annál kevesebb szerencsére van szükség (sosem 0-ra), járműtől függetlenül, a többieknek meg pénze van ‒ és persze attól még tudhatnak vezetni is. Csakhogy egy erős autó, mondjuk egy M-es BMW vagy egy telivér, 4-500+ lóerős sportkocsi határai nagyon máshol vannak, de más kevésbé látványos autóknál sem ritka a 200 Le feletti hajtáslánc.
Ahol egy a poszterekről legritkább esetben visszaköszönő Swift-tel jogosan vagyunk büszkék, ha egy adott kanyar 50-60-nal „kiadta”, ott egy ilyen autó rutinból elkanyarodik 80-100-zal, és nem kell hozzá vezetni tudni. Ez egyébként baj, mindenkinek. Mert ha valaki nem tud vezetni, akkor jó eséllyel reagálni sem tud arra, ami történik. Nemcsak kanyarban, de egyenesben is előfordulhat, hogy „nem adja ki”, mert van egy váratlan pocsolya, egy kavicsfelhordás ‒ vagy csak túlbecsüli valaki a saját képességeit, mert az autó elektronikája elhitette vele, hogy tud vezetni, és csak akkor jön rá, hogy tévedett, amikor nem tudja összeszedni a kocsit, amikor borul a papírforma, a sofőrrel együtt. Ez az erős autóknál 100, de akár 200 felett történik, a gyengéknél meg fele-harmad ilyen sebességnél. A kettő között, fizikai okfejtések nélkül az a különbség, hogy egy autó 50-nél összetörik, ha nekimegy egy fának vagy villanyoszlopnak, de az utascella ép marad, 150-nél pedig leborotválja a fát vagy oszlopot, és még lebontja a családi ház felét, ami végül megállítja.
Úgyhogy, kedves vezetni szerető, kalandkereső „utcaisport-társak”: mindegy, kinek mennyi pénze van, ne szégyelljünk szerény képességű, de szórakoztató autókba ülni. Tartsuk kiváló műszaki állapotban, és ha épp senkinek nem ártunk vele, keressük akár a határokat (ez nem egy felelős, hanem egy realista javaslat, amúgy persze, vezessen mindenki asszertíven). Mert ami egy kis autóban remek móka, belátható kockázatokkal, az a nagyban már nem vicc.