Az autó bonyolult és drága szerkezet, egyre bonyolultabb, egyre drágább. Nem véletlen, hogy a 2000-es évek elején lassan eltűntek az utcaképből a földön fekvő, fojtottan káromkodó lábak, amelyek autóban végződtek. Ebben az eltűnésben persze mindenki megtalálhatja a saját vesszőparipáját. „Régen az emberek ügyesebbek/bátrabbak voltak”, „az autógyártó lobbi szándékosan tesz keresztbe a házi javításnak”, „a mai kocsikat úgy gyártják, hogy egy idő után ne legyen érdemes megjavítani”.
Bár vicces módon többé-kevésbé a fentiek mindegyike igaz lehet, a helyzet az, hogy a kocsik annyira bonyolultak lettek és annyi bennük az elektronika, hogy egy magánszemélynek gyakorlatilag esélye sincs a sikerre szakképzettség, típusismeret és felszerelt, rendszeresen frissített műhelyháttér nélkül. Ha pedig ez a kettő megvan, akkor hősünket már autószerelőnek hívják.
Mielőtt elhangzik a „naugyemegmondtam”, van egy nagy DE. Merthogy egy 10 évnél fiatalabb, szakszerűen karbantartott autó ma már elképesztően ritkán „hagyja cserben” a tulajdonosát, de lehet, hogy írhattunk volna 15 évet is. Rendben, mindenki hallott már ellenkező történeteket, különösen az általa gyűlölt márkákról, de a tény és a statisztika mégis ez. Az a kocsi, amelyiknek a gazdája szomorú arccal a leállósávban telefonál az esőben, valószínűleg nem kapta meg a kellő gondoskodást.
Az a helyzet ugyanis, hogy a mai, átlagosan 14,5 éves hazai autóparkkal nem az a legnagyobb gond, hogy kamaszkorba lépett. Ez legfeljebb környezetvédelmi szempontból szomorú, hiszen az új modellek akár egy nagyságrenddel kevesebb káros anyagot bocsáthatnak ki. A gond az, hogy az emberek azért vesznek (le)használt autót, mert nincs pénzük jobbra. Ugyanezért sokan nem is tartják karban rendesen a használt autóikat, mert nincs pénzük szerelőre vagy alkatrészre. Rávághatjuk, hogy „akkor minek tart autót, felelőtlen stb.”, de a helyzet ennél összetettebb.
Aki próbált már 2-3, négy év alatti gyerekkel elintézni menetrendszerinti busszal egy nagybevásárlást, vagy éjjel 2-kor hazajutni egy bármilyen programról kocsi nélkül, az tudja, hogy egy autó mekkora életminőség-javulást jelent. Erről az emberek nem mondanak le, inkább kockáztatnak. Biztonságot, testi épséget, anyagi csődöt, mindent. Persze nem tudatosan. A többség, amikor reggel beül az egyre leroggyantabb kocsijába, nem arra gondol, hogy „úgyis -2 fok van, milyen klassz lesz vészvillogóval állni a friss levegőn a mentésre várva, amíg a gyerek kabátban toporog az óvodában”. Ugyan. Inkább úgy hangzik ez, hogy „elmegy ez még”, „úgyis sokára fogad a szerelő/sokadika van”, „majd karácsony/húsvét/nyaralás/nyugdíj után megcsináltatom”, valamint „friss vizsgája van, jó, hogy be ne aranyoztassam”. A megfogalmazás más, de az eredmény ugyanaz lehet.
Persze vannak felelős emberek, akik, még ha nem is keresnek sokat, mindig igyekeznek megadni az autónak a biztonságos üzemhez szükséges törődést, cserébe a szabadságfokért, amit az autó ad. Ne szépítsük, törődést és pénzt, mert autózni éves szinten 100 ezres nagyságrendű forintba kerül, az autó vételárán és az üzemanyagon felül is.
Vannak ilyen emberek, mi szerelők már csak tudjuk. Sőt. Szerencsére ők vannak többségben, akik tudják, hogy egy több mint egy tonnás, akár 100 km/órával haladó vasdarabban ülnek, a stréberek még a mozgási energiát is ki tudják számolni, ezért figyelnek is. Csak nem „róluk szólnak a hírek, nem velük van vele a sajtó”. Mindenki eldöntheti, mi mennyire fontos.