Amikor az embereknek beteljesül az első autójukról szövögetett álmuk, főleg, ha azt még sikerül is elég korán, mondjuk 25 éves koruk előtt megvásárolniuk, hirtelen kinyílik számukra a világ. Kis túlzással akkor és oda mennek, ahova csak akarnak, végre nem kell a buszra várni, csak be a kocsiba, és irány a messzeség. Ilyenkor hangzanak el ilyen és ehhez hasonló mondatok, minthogy: „nem kell sátor, szívem, majd alszunk az autóban”, „befér a kocsiba, vigyük a gumimatracot”, „nem tudom, hol vagyunk, de lassan tankolni kellene”, illetve „vegyük fel azt a stoppost, végül is elfér”.
Később, azzal a kocsival vagy egy másikkal, a dolgok jócskán megváltoznak. Az autó természetessé válik, a felszabadult idődarabkákba pedig annyira bekúsznak a kötelezettségek, hogy egy rövid idő után már el sem tudjuk képzelni az életünket autó nélkül, különben, hogy mást ne említsünk, a napi feladatainkat sem tudnánk elvégezni. Általában egyre jobb kocsijaink vannak, egyre nagyobbak is az egyre több gyereknek, holminak vagy státusznak, mégis, mintha egyre kevesebb örömünk telne benne.
És itt nem a vezetés élményére célzunk elsősorban, még csak nem is a repcemezők sárgájára. Arra az élményre gondolunk, hogy szabadok vagyunk, és az autónk azért van, hogy még szabadabbak legyünk, nem pedig azért, hogy még hatékonyabbak. Ebben hasonlít többek között a mobiltelefonra, mégis egészen más érzés, másfajta szabadság.
Persze, a kötelesség azért kötelesség, hogy az ember eleget tegyen neki, és attól, hogy nincs választás, még nem kell, hogy kellemetlen legyen; a többségnek a munka és a család is számtalan boldog, elégedett pillanatot tartogat. De néha, amikor épp autózunk A-ból B-be, és nyilvánvaló, hogy az utazással töltött idő nem lesz lényegesen rövidebb, bármi járjon is a fejünkben, jusson eszünkbe: az életünk a miénk, az autónk is a miénk, és ezzel messze az emberiség szerencsésebbjei közé tartozunk. Néha, időnként, egy pillanatra kezdjük el értékelni, amink van, tanuljunk meg vágyni rá. Sokak szerint ez a boldogság titka.