A helyzet az, hogy az autó drága, mindig is az volt. A szocializmusban volt az egyik legdrágább, sőt, a háború előtt még kevesebben engedhették meg maguknak. Nemrégiben viszont, mondjuk 2010 és 2019 között, már ott tartottunk, hogy egy átlagosan kereső magyar 2-3 havi keresetéből már tudott ha nem is jó, de működőképes, vizsgás autót venni. Hogy ez mennyire volt akkor is okos lépés, az egy másik történet, de tudott.
Aztán a forint elkezdett nem is olyan lassan romlani, márpedig az autók külföldről jönnek. Nem, a hazai autógyártás nem számít, higgyétek el, hogy az árait tekintve egy magyar Suzuki, Opel, Mercedes éppúgy külföldről jön, mintha nem itt gurult volna le a szalagról. Emiatt az autók drágábbak lettek.
Mára elindult az infláció, ami jelenleg már szabad szemmel is látszik, hiába fékezik minden erővel. A pénz vásárlóértéke romlik, minden egyre drágább lesz, ami kevesebbet hagy a vásárlók zsebében. A drágább kocsikat kevesebb pénzből kell tehát kigazdálkodni.
Emellett beköszöntött a chiphiány, ami feldúlta a gyártási kapacitásokat, minden kocsira többet kell várni, vagy kibékülni kevesebb extrával. A globális szállítmányozás is problémákkal küzd, nemcsak a chip, de sok más alkatrész is késik a gyárakból. A kettőből következik, hogy az autók nemcsak ismét drágábbak lettek (hiszen amiből kevés van, azt többért is el lehet adni), de már néha egy évet is várni kell rájuk. Ráadásul a nagy gyártóknak iszonyú költségeik vannak az elektromos fejlesztési kényszer és a szigorodó környezetvédelmi normák miatt, ezért meg kell fogniuk a pénzt, és ha egy ekkora cég akar valamit, az gyakran sikerül is. Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a nagy autógyártó-konszernek (nem mind, de sok) úgy lettek nyereségesebbek tavaly, hogy kevesebb kocsit adtak el.
Ha az új autó drága, vegyünk használtat, semmi gond?! Hát, nem egészen. Mivel az új autók drágák és sokat kell rájuk várni, mindenki úgy akar cserélni, hogy vesz egy fiatalabbat, de használtat. Csakhogy akik a használtat eladnák, és újat vennének, azok sem kapnak egyhamar újat, így a használt autók kínálata egyrészt csökken (használják tovább), a kereslet pedig nő, mert új nincs. Mi következik abból, ha valamiből nincs annyi, amennyi kellene? Hát persze, hogy drágulás.
Mivel pedig a hazai autópiac sem független ettől, hiszen nemcsak az új, hanem a használt kocsik zöme is külföldről jön, a drágulás nálunk is jelen van. Amelyik használt jármű 2020 januárjában 2,5 millió volt, ’21 végére 4,6 millió lett, de nincs is akkora választék. A helyzet aligha változik meg mostanság, ami hamar az autópark, és így a kínálat általános állapotának, minőségének romlásához vezet majd.
Akkor tehát mi a megoldás(szerű)?
Nem arról van szó, hogy nincs autó, akár új, akár használt, csak épp drágábban, nehezebben. Ha az áremelkedés átlépte a terveinket, és ugyanazt, amivel hezitáltunk tavaly, idén már nem tudjuk megvenni, engedjük el a kérdést. Ha eddig busszal jártunk, és ez lenne az első autónk, nyilván kibírunk még fél évet busszal, spóroljunk még. Ha eddig is volt kocsink, az nyilván működőképes még, hát vigyük el szervizbe, hadd hosszabbítsák meg az életét, az álmokat pedig szőjük tovább, amíg a pénztárca hízik kicsit. Ha a meglévő kocsit már nem érdemes javítani, de mindenképp kell egy autó, nézzük meg, van-e jobb vétel a rendelkezésre álló pénzért. Ugyanez igaz akkor is, ha jön a gyerek, másik városban kaptunk munkát, vagy más okból mindenképp kell az autó; felejtsük el az álmokat, békéljünk meg egy kisebb, jó állapotú, de akár jelentéktelen kocsival. Ha sok pénzünk van, ne bosszankodjunk, adjunk érte többet, várjuk ki, addig is tartsuk meg a mostani, nyilván még használható autónkat, és örüljünk, hogy az így is jobb, mint az átlagé.
Minden egyéb esetben ne feledjük, hogy öreg autó nincs, csak elégtelen karbantartás.
(illusztráció: QuoteInspector.com)