A világ úgy van „berendezve”, hogy az embernek bizonyos dolgokra lehet igénye, lehetősége és pénze, de a többségnek a háromból egyszerre csak kettő. Így van ez a „csapatós”, örömautókkal is, ami alól, mint mindig, minden korban vannak kivételek.
Akadnak még a világon, nem is kevesen, akik nem(csak) a zöld csészeleveleket szeretik gyűjteni vezetés közben a műszerfalon, hanem az élményeket is. Persze bármilyen autóval lehet határon menni, de ehhez azért egy viszonylag erős autó a legjobb, ami nemcsak jól gyorsul, de jól is kanyarodik, illetve vannak visszajelzései a vezető felé. Rengeteg ilyen van, most hagyjuk is a típusokat. A közös jellemzőjük, hogy ezek mind viszonylag drágák, de ha mégis olcsók, akkor rengeteget emészt fel az üzemeltetésük, amin csak ront, ha úgy használjuk, amire vettük. Magyarán „nyomjuk neki”, mert ugye minden gyorsabban megy tönkre, ha nagyon használják. Arról már nem is beszélve, ha valami mégsem „adja ki”, és törés után kell lábra állítani a járgányt. Most hagyjuk a felelős viselkedés és a defenzív vezetés kérdéskörét. Mindez fontos és követendő, de nem ez a témánk.
Ez a késztetés és hevület jellemzően fiatalon van meg az emberben, amikor nincs pénze megvenni egy valóban izgalmas autót, vagy ha megvette, kénytelen azt veszélyes állapotban használni, majd hamar túladni rajta, mert mondjuk kocsira futotta, de új féltengelycsuklókra, lengéscsillapítóra, féktárcsára már nem, pedig kéne, azért is volt olcsó a kocsi. Ilyenkor a többség még nem tudja, hogy soha nem lesz annyi ideje csak úgy, magas fordulaton beleautózni a naplementébe az aktuális párjával, mint épp fiatalon. Igény és lehetőség tehát van, pénz nincs.
Aztán lassan lesz pénz is, az igény is meglenne még, de a család és a munka mellett már egyszerűen nincs idő ilyesmire, a hobbiautóra költött pénz és szabadidő pedig önzésnek, sőt szinte lopásnak tűnik, amikor mehetnénk az árán két hétre nyaralni, vagy megvehetjük az új gamer PC-t a gyereknek. Igény és pénz tehát van, de lehetőség már nincsen.
Aztán a gyerekek kirepülnek, és szinte bármire van idő. Meg is engedhetünk magunknak egy vérbő élményautót, akár pont azt, ami annak idején a gyerekszobánk falára volt kitéve, vagy amit a szomszéd kertjében láttunk, és évekig irigykedtünk miatta. Talán már a házastársunk is csak legyintene a beszerzésre, mert nem olyan nagy pénz, és hátha ennyivel megússzuk a kapuzárási pánikot. Csakhogy már nem akarunk gyorsan menni, rég nem hiszünk a halhatatlanságunkban, és nem szeretnénk mélyre ülni, mert nem tudnánk egy lendülettel kipattanni onnan. A teljesítménynél fontosabb lett a fogyasztás, mostanra őszintén aggódunk a légszennyezés miatt, a nyakunk meg nem bírna rándulás nélkül egy rendes sikánt. A Recaro vesében is passzos lenne, és egy fájdalmas félmosollyal csóváljuk a fejünket vezetés közben, ha olyan sofőrökkel találkozunk, amilyenek lettünk volna 30-40 évvel ezelőtt, ha lett volna miből. Néha egy egyenesben a SUV padlójára koppantjuk a pedált a ház és a Tesco között, ha egyedül megyünk vásárolni. A gép egy bődüléssel el is indulna, de a következő saroknál visszavesszük a lendületet, mert elsőbbségünk van ugyan, de ki tudja, hogy a helyi vagány megadja-e a 30 éves 325-össel. Másrészt tudjuk, hogy a kanyart már úgysem akarjuk kilincsel előre bevenni, talán a vezetési segédletek sem hagynák, de ez már sosem fog kiderülni. Mert pénz és lehetőség lenne, de igény, az bizony már nincsen.