A régen minden jobb volt egy életérzés, és jellemzően csak annyi van mögötte, hogy az ízlésünk, véleményalkotásunk mindenből azt fogadja el, amivel elsőként találkoztunk az adott kategóriában. Ezért hallgatjuk fiatalkorunk zenéjét, ezért kiáltunk fel örömmel, ha gyerekkorunk egy ikonikus autóját meglátjuk az utcán, ezért hisszük, hogy régen minden jobb volt.
Az autóiparnál maradva: a világ autói még soha nem voltak olyan jók, mint az utóbbi években. Mivel pedig a jóság szubjektív, ez így örökre igaz marad, de igaz objektíven is. A Nürburgringen a mai autók a leggyorsabbak, az utcán a legbiztonságosabbak, a legmegbízhatóbbak, bocsátják ki a legkevesebb káros anyagot, a maiakban van a legtöbb extra alapáron (légzsák, motoros ablak, biztonsági elektronikák, soroljuk?), ezek kapnak a legritkábban defektet, ezek világítanak a legjobban, a mai izomautók a legerősebbek stb. Lényegében mindenben jobbak, mint 20-50-100 éve, egyszerűen a technikai lehetőségek elképesztően tágabbak motorban, futóműben, vezérlésben, gumiban, mindenben.
Az emberekben mégis van nosztalgia. Van, aki szerint a ’90-es évek az autógyártás aranykora, míg más az olajválság előtti amerikai autókat tartja csak igazinak, „minden más kompromisszum”. Akinek volt anno Civic-je, Golfja, Astrája, E30-asa (képünkön), 205-je, Ferrarija, Porschéja vagy egyáltalán álomautója, amire vágyhatott, azóta is azt tartja etalonnak. Vagy az első autóját, vagy az első tisztességes autót, amibe beülhetett, vagy a szomszédét, ami kiskorában a házuk előtt parkolt stb.
Persze vannak ennek racionalizált érvrendszerei is, amelyek látszólag szépen elsimítják az ellentmondást a rideg számok és az érzések között. Ilyenkor hallunk olyanokat, hogy „mert régen még érezted a mechanikát”, hogy „volt visszajelzés”, hogy a „garázsban meg tudtam javítani”. Most is vannak sprőd autók, tessék parancsolni, de nem véletlen, hogy a többség nem olyannal jár. A visszajelzés elmaradását a hétköznapi autóknál a szervó hiányának kell betudni, de parkolni senki nem olyannal szeret, talán ma már el sem tudná tekerni az „ezeröcsi” kormányát. Nem tudjuk, hány embernek hiányzik a karburátorállítás öröme, a hézagolókészlet fogása, de ma sem tilos hobbiautót tartani. A többség mégsem teszi, ahogy nem akar belenyúlni a levelezőrendszer kódjába, vagy nem akar zoknit stoppolni sem. Az egyiket ezért, a másikat azért, de végül mindkettőt, és az autókat is az életszínvonal és a technológia fejlődése miatt.
Ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy a nosztalgia rossz. Egyrészt mindenki arra vágyik, amire akar, másrészt megértjük, hogy ha valaki örömmel gondol vissza a korábbi éveire. Tehát nincs ezzel baj, csak attól óva intünk mindenkit, hogy ezt a nosztalgiát meggondolatlanul átültesse a gyakorlatba. A veteránozás nem való mindenkinek, de különösen akkor nem, ha nem ért hozzá az illető, nincs rengeteg felesleges pénze, ha napi járós autónak keres „valami igazit”, vagy akár egy konkrét típust. A fentiek egymással kiválthatók, de ne felejtsük el, hogy az igazán régi, mondjuk 40+-os autók már nem javíthatók a sarki műhelyben, de még nálunk sem igazán, pedig mi tényleg majdnem mindent meg tudunk oldani.
Nincs vagy nem feltétlenül van hozzájuk új alkatrész, a bontott lehet ugyanolyan rossz, mint a saját. Ha ütköznek egy mai autóval a közlekedésben, a veteránban ülők húzzák majd a rövidebbet, számos ok miatt. Ha cserben hagy a kocsi, csak a tréler marad. Szép hobbi tehát a veteránozás (közülünk is van, aki űzi), csak olyan, mint a bázisugrás, az űrturizmus, a body suspension vagy a szabadtüdős-merülés: nem való mindenkinek, de nézegetni, elképzelni szórakoztató.